4Chapter:

Sziasztok. :) Nagyon, nagyon köszönöm a komikat, nagyon megleptetek vele. Örülök, hogy tetszik nektek a történet, remélem velem tartatok a végéig. :) Ez a rész elég fájdalmasra sikerült és tudom régen fent kellene már lennie, de nem akarok semmit elkapkodni. :) Niki xx









 

Lucy Lee szemszöge:
Egy hatalmas gépbe tolnak be és egyedül hagynak. Az orvos azt mondta, hogy ne mozogjak csak feküdjek nyugodtan. Igen ezt most jó embernek mondja, aki reszket mind a sírástól, mind a félelemtől. Hallom, hogy morogva beindul a gép és behúz magába. Ijesztő... Várok... Nem történik semmi. Becsukom a szemem és nyugtatom magam. Harry. Harry jut eszembe. Felvillan előttem az arca. Zöld szeme, hosszú szempillái. A szája...vörös... vékony mégis oly édes lehet. Hajára kapom a tekintetem. Biztos puha, selymes tapintású... Uhm... Nagyon elkalandozik a figyelmem. A doki ráz fel hirtelen.
- Kész vagyunk. Feltud ülni?- kérdezi kedvesen.
- Igen.- mondom és lassan felülök.
- Rendben. Szólok egy ápolónak, hogy segítse át önt a vizsgálóba.- mondja és kifordul az ajtón.
Ühm ennyi. Nem valami közlékeny, bár én se kérdeztem semmit. Na mindegy jobb is ez így. Nem akarom egyedül hallani a rossz hírt. Ehhez túl gyenge vagyok.
Apu kezét szorongatom a vizsgáló asztalon. Anya nem tud bejönni, túlságosan kiakadt. Nem csodálom, borzalmas látvány lehetek. Fél perc alatt kiszorítottam apám kezéből a vért, de nem tudom elengedni, félek. Megrémít még mindig az a tudat, hogy nem érzek semmit és megfogok halni, de ezt eddig senkinek nem mondtam. Ki tudja mi lesz, mit találtak a dokik.


- Ezt érzi?- kérdezi a doktor úr.
- Nem.- felelem.
- Rendben. Üljön fel. Nyújtsa ki a kezét.- utasít.
Előre nyújtom a kezem, amik úgy remegnek, mint a kocsonya. Nem bírom leállítani. Ez nem az izgalomtól van. Sokkal rosszabb.
- Doktor úr, tud már valamit?- kérdezi apám mire a doki egy pillantást vet mindkettőnkre.
- Van sejtésem, de még nem biztos. Megkapom a CT-ét és a vérkép eredményeit és sokkal okosabb leszek.- feleli majd kimegy.
Mi az, hogy van sejtése, de nem mond semmit. Legalább azt lemondhatta volna... Vagy ennyire súlyos. Tényleg megfogok halni. Nem akarok meghalni. Még csak most ébredtem fel. Nem is volt még barátom, nem is éltem még, nem láttam a világot. Még utazni akartam, nyelveket tanulni. Harryvel beakartam pótolni a lemaradásomat. Együtt bolondozni, filmezni, buliba menni. Élni. Nem akarok meghalni. Apa másik kezéért kutatok. Nem nézek rá, sehova csak egyenest a falat bámulom. Megszorítom majd néma csendben várunk.
- Lucy, tudod, hogy nagyon szeretünk anyuddal és bármi lesz nem hagyunk cserben. Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Szeretünk.- mondja apa szív szaggatva és megcsókolja a fejem búbját.
- Apa, ha meghalok én nem akarok mást csak, hogy a sírom mellett legyenek rózsabokrok. Ha ez nem nagy kérés.- mondom mire apa nagyot nyel.
-Ne is gondolj erre... Nem fogsz meghalni. Érted... Nem halhatsz meg!- apa a két tenyere közé fogja az arcomat és a szemeimbe néz- Nem hagyhatsz itt minket.
Mind a kettőnknek megtelik könnyel a szeme és azonnal megöleljük egymást.
- Küzdeni fogok bármi is jöjjön.- mondom.
- Szeretlek.

 
A doki felküldött egy szobába. Egyedül vagyok, vagyis nincsenek szobatársaim csak én. Anya az ágyam mellett ül apa meg az ablak mellett áll. Csendben várunk. A remegés kicsit megszűnt, de a fejfájásom nem akar múlni. Aggódom, nagyon sokáig váratnak minket. Több, mint egy órája nem találkoztunk orvossal. Rosszat sejtek. Körbe nézek a szobában. Apa még mindig az ablak mellett áll és mereven néz kint valamit, gondolom próbálja magát erősnek mutatni. Anyára kapom a tekintetem, mert megszorítja a kezem. Szemébe nézek, ami csillog a könnyektől. Szörnyen néz ki. Arca sápadt, szemei fel vannak dagadva és vörösek.
- Anyu én nagyon félek.- mondom és lefolyik egy könnycsepp az arcomon.
- Én is nagyon féltelek. Jaj édesem, nagyon szeretlek.- mondja és átölel.
- Meg fogsz gyógyulni.- apa is megszólal és odajön hozzánk, hogy megöleljen.
 Nagy családi ölelés, amitől kapok egy kis energiát és feltámad bennem a gyógyulási vágy, de a szívem szakad meg anyám zokogása miatt, amibe belekezd és kirohan a szobából.
Három órával később jött be az orvos hozzánk. Anyuékat leültette egy egy székre és elmondta, a hírt.
- Igen. Ahogy sejtettem a lányuk rákos. A CT- n látható is. Elég nagy és pont a járó ideget nyomja ezért nem tud járni a kisasszony.- megáll bennem az ütő is.
Tudtam. Annyira tudtam, hogy valami nagy baj van. Anya apa mellkasának borul és zokog, apa csak bólogat és nyugtatja anyát, én. Én csak meredek a dokira.
- Én az javaslom, hogy most rögtön kezdjük el a kemoterápiát, hogy minél előbb jobban legyen a hölgy és megakadályozzuk az áttéteket.
Nagy csend lesz a szobába. Rák. Ennyi. Ennyi az élet. Nem, nem adhatom fel. Nem győzhet le. Ahogy megígértem apának, küzdeni fogok. Bármi is legyen túl fogom élni. Megmutatom mindenkinek, hogy engem nem tudnak legyőzni, de kell egy kis idő. Ez most sok volt mindenkinek. Anya is és apa is teljesen a padlón vannak így jobbnak látom, ha nem ma majd holnap kezdem el.
- Rendben. Vállalom, de nem ma. Bent maradok a kórházban és holnap kezdhetjük.- mintha az egész szoba egyszerre lélegzett volna fel.
Kicsit megkönnyebbül a légkör. Anya rám pillant könnyes szemeivel. A kis sminkjét is lesírta, ami volt rajta, de megérthető, hisz most tudta meg, hogy a lánya rákos. A kezemért nyúl. Ahogy hozzáér kiráz a hideg. Felmelegíti fagyos ujjaimat, ahogy a tenyerébe fogja és megszorongatja. Ó bárcsak Harry is itt lenne velem. Fogná a kezem és biztonságot nyújtana.
- Rendben. Akkor holnap elkezdjük. Most pedig pihennie kell a kisasszonynak.- mondja az orvos és kifordul az ajtón.
Pihenni. Igen, most tényleg jól esne egy kis alvás. Kipihenni ezt a borzalmas délutánt. Anyuékra pillantok. Apa összeszedi a dolgaikat és anya mellé lép. Mind a ketten megszorítják a kezemet, majd apa megszólal.
- Meg fogsz gyógyulni. Erős lány vagy. Holnap reggel bejövünk
- Ne... nem szeretném- mondom elhalkuló hangon.
Nem akarom, hogy lássanak összeszurkodva. Jobb, ha egyedül csinálom. Nem kell senkinek így látni engem. Még Harrynek se. Jobb is, hogy nem tud az egészről semmit. Legalább nem fog annyit szenvedni mikor....mikor már nem leszek.
- Kislányom, de mi melletted akarunk lenni.- küzd velem anya.
- Anya, kérlek. Mindnyájunknak így lesz a legjobb.... és.. és most aludnék.- mondom és lejjebb csúszok az ágyamon.
- Rendben
Anya sírós hangja telíti el az egész szobát. Elszorul a gyomrom. -Így a legjobb mindenkinek- hajtogatom magamban. Becsukom a szememet és elfordulok az oldalamra. Hallom, ahogy az ajtó nyitódik és elmennek. Kicsit fellélegzem és elerednek a könnyeim. A francba is. Miért pont ez...miért velem...a francba. Pedig már kezdett jó lenni az életem. Harryvel újra együtt, a karjaiban, az illata, a közelsége. Istenem, de jó volt. De ennyi, tuti meghalok.


Nővérek sürögnek forognak körülöttem. Bevezették már az infúziót és hamarosan kapom az első adagot. Remeg a gyomrom. Már most rosszul vagyok. Mi lesz később? Ki fogom bírni? A sok rosszullét, az étvágytalanság, az örökös fáradékonyság és még persze nem beszéltem a hajhullásról és a fájdalomról. Kínszenvedés lesz, de vágjunk bele. Belépett egy másik orvos. Tegnap egy férfi volt az orvosom, ma pedig egy harmincas éveiben járó hölgy. Barna haja fel van kötve, egy pici smink van rajta, nagyon elegáns, kifinomult nőnek néz ki. Makulátlan fehér köpenyére rá van csíptetve a névtáblája. Dr. Clara Parker. Megnézi a korlapomat majd leteszi.
- Rendben, akkor kezdjük. Szia, Clara Parker vagyok én leszek az orvosod. Én fogom végigkísérni a gyógyulásod és tőlem kérdezhetsz bármit. Nyugodtan szólíthatsz Claranak nem sértődöm meg.- szívélyesen rám mosolyog én meg erőltetek egy félmosolyt.
- Szóval meddig kapom ezt?- mutatok a zacskóra, amit a nővérke hozott oda a doktornőnek.
- Ha minden jól alakul akkor pár hétig és utána pedig műtét lesz. Tudnod kell, hogy a kemoterápia nagyon le fog gyengíteni. Reggeli rosszullétet, fáradékonyságot fogsz tapasztalni. De nem szabad feladni. Rendben?- kérdezi és a kezét a vállamra helyezi.
- Rendben. Na irtsuk ki ezeket a rohadékokat.- mondom mire a doktornő felkacag.
Felteszi a zacskót, beköti és már csöpög is. És most várunk. Ez a legrosszabb. A várakozás.